Az egyházunk budapesti központjában egy igen megosztó, sokak számára pedig egyenesen tabutémának számító esemény emléknapját tartotta meg 2024. január 30-án az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány. Ekkor került megrendezésre a holokauszt áldozatainak tiszteletére tartott megemlékezés.

A helyszínt biztosító Szcientológia Egyház egyház elnöke, Miklovicz Attila köszöntőjében elmondta, hogy fontos az emlékezet egy ilyen eseményről, hogy ne kövessük el a múlt hibáit újra. Az alapító, L. Ron Hubbard szavait idézte, felhívva a figyelmet arra, hogy ezek a célok ma aktuálisabbak mint valaha:

„Egy civilizáció, ahol nincs őrültség, ahol nincsenek bűnözők, és nincs háború, ahol a tehetség virágozhat, a tisztességes lények jogai megadatnak, és ahol az Ember szabadon szárnyalhat egyre magasabbra – ezek a Szcientológia céljai.”

Ezt követően az est házigazdája, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány elnöke, Dobos János is köszöntötte az egybegyűlteket. Röviden bemutatta szervezetüket, amelynek feladata az emberi jogok egy speciális területének védelme, egy díjmentes jogsegélyszolgálat keretein belül.

A rendezvény ez alkalommal az emlékezet témája köré épült. Az est során az előadók és a résztvevők egyaránt azt fejtegették, hogy vajon akarunk-e emlékezni, vagy szükséges-e emlékeznünk ezekre az eseményekre. Ennek alkalmából egy holokauszttúlélő, valamint az eseményt kutató egyetemi oktató is megosztotta tapasztalatait és ismereteit a témában.

Megrendítő volt hallgatni, ahogyan a 89 éves Dr. Gärtner Róbert elmesélte, milyen is volt kilencéves kisfiúként megélni egy olyan szörnyű időszakot, mint a holokauszt. Amikor reggel egy csendőr, rendőr és egy városi tisztviselő ébresztették, hogy a zsinagógába tereljék őket. Ezután kezdődött csak a megaláztatások sorozata. Robi bácsi mesélt a munkatáborokról, az embertelen körülményekről és sajnos a csecsemőgyilkosságokról is. Ezt követték az olyan „filmbe illő” jelenetek, mint a különböző fegyveres támadások, a bujkálás, végül a Vörös Hadsereg bevonulása.

Az elbeszélést nem meglepő módon néma csend követte, majd felkonferálták azt az egyetemi tanárt, aki Magyarországon végzett kutatást a holokauszt témájában. Antropológiai terepmunka zajlott, amelynek során települések felderítése, interjúk és egy dokumentumfilm készítése volt a feladat. Azt vizsgálták, hogy a holokauszttal kapcsolatban milyen a helyi emlékezet a térben és a fejekben. Feltűnt-e az embereknek, hogy a környezetükben minden tizedik ember egyszer csak eltűnt, és a legtöbben nem is tértek vissza? Hogyan reagáltak erre? Beszéltek-e róla? Át lett-e adva bármilyen információ arról, hogy ez hogyan történt? Kik tették? Hol történt? Kik és mit tettek ehhez hozzá? Mit tettek meg, és mit nem tettek meg?

A tudományos kutatásnak volt egy távlati célja is, hiszen szeretnék, hogy Magyarországon végre őszinte, nyílt társadalmi párbeszéd kezdődjön a holokausztról, hogy ezáltal képesek legyenek együtt gondolkodni zsidók és nem zsidók, illetve a holokauszt többi áldozata és a közösség.

Az est részeként levetítettek egy dokumentumfilm-részletet, amely egy sarkalatos kérdést járt körbe: volt-e otthon szó a holokausztról? Ennek a résznek a címe Tabu lett, mivel ez a szó minden interjú során elhangzott. Az üvöltő csendnek köszönhetően felmerül a kérdés: vajon, ha nem meséljük el ezeket a lényeges történeteket, megismétlődhetnek-e újra a tragikus események? Az interjúalanyok közül volt, aki elmesélte, hogy őt egy osztálytársa azért bántotta, mert zsidó, miközben kiderült, hogy az illető maga is zsidók leszármazottja volt. Csakhogy ő erről nem tudott, nem ismerte a holokauszt szörnyű eseményeit.

„A tudatlanság és az ignorancia szülte sajnos azt a közeget, amelyben még a jó szándékú embereknek is antiszemita megjegyzéseik vannak, csak éppen pozitív előjellel” – fűzte hozzá a dokumentumfilmhez a kutatást végző tudós.

Ezzel még nem ért véget a döbbenet, ugyanis Dobos János, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány elnöke lerántotta a leplet egy nem sokak számára ismert tényről. Mégpedig arról, hogy a holokauszt ideológiájának kitervelői nem a nácik voltak, hanem bizonyos pszichológusok és pszichiáterek, akik ennek megalapozását már jóval korábban megkezdték. Az évezredek során mindig is a vallásoké volt az a szerep, hogy az embereknek szellemi támogatást nyújtsanak. A mai materialista elképzelés azonban az, hogy az embernek nincsen lelke, nem több a testénél, és csak a halál vár rá. Wilhelm Wundt munkássága során arra a megállapításra jutott, hogy az ember csak egy lélek nélküli állat, és ennek megfelelően is kell vele bánni. Az ő elgondolásait vitték tovább a pszichiáterek és pszichológusok, akik már 1905-ben, jóval a világháborúkat megelőzően elkezdték hirdetni fajhigiéniás elméleteiket. Ők segítettek pszichiátriai betegeken tesztelni az eutanáziát is 1940-ben, majd a második világháborút követően ugyanezek az emberek úgy térhettek vissza praxisukba, mintha mi sem történt volna. Ott pedig folytatták ezen elméleteken alapuló munkájukat.

A résztvevők és az előadók egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a holokauszt valójában nem csak a zsidó embereket érintette. A fasizmus és nácizmus sok mindenkire veszélyes volt. Cigányok, melegek, vallási üldözöttek, politikai foglyok és betegek is voltak az elhurcoltak között. Amiről pedig kevesen tudnak: az ellenszegülőket és a nem azonos véleményen levőket ugyanúgy a táborokba kényszerítették.

Ezen adatok ismertetését követően már minden résztvevő számára nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a szörnyűségeket nem szabad újra megismétlődni hagyni. Fontos, hogy kutatások segítségével továbbra is szorgalmazzuk a párbeszédet, amely során érthetően és értelmezhetően lehet beszélni a holokauszt szörnyűségeiről, hogy az ne törlődjön emlékezetünkből. Amit mi tehetünk, hogy a mikrokörnyezetünkben beszélünk erről, közösen gondolkodunk róla. A múlt mindig a jelenről szól, és a jelenben áll azon felelősségünk, hogy beszéljünk ezekről.

Ne próbáljunk meg szubjektív történelmet teremteni, ahonnan tényeket zárunk ki. Érzékenyen, egymásra figyelve van értelme élni az életünket. Ha pedig ismerjük, hogy valójában honnan erednek ezek az ideológiai gyökerek, és éberek vagyunk, akkor már csírájukban el lehet ezeket fojtani, még mielőtt azok újra felütnék fejüket.

Ezekkel a gondolatokkal zárta Dobos János az emlékestet, mely végül egy barátságos hangvételű állófogadással fejeződött be.