Ma egyre többször hallunk tanulási nehézségekkel küzdő gyermekekről. Sok szülő szenved emiatt, hiszen próbálna segíteni saját gyerkőcének, de sokszor hiába. Többnyire egy egész lavina indul el, amiben elveszik a gyerek, a tudás és maga a szülő is.

De mit tehet a szülő? Forduljon szakemberhez? Bélyegezzék tanulási problémásnak a gyermeket? Esetleg szedje a sokszor felírt pszichiátriai szert, ami komoly mellékhatásokat rejt magában? Valóban ez lenne az út? Vagy inkább a gyermek tanulási életkedvének a visszaállítása?

Egy kedves szülő megosztotta velünk örömteli tapasztalatát, hogyan segített neki L. Ron Hubbard tanulási módszere abban, hogy ezzel ő maga rehabilitálni tudta a nehézségekkel küzdő fiát.

Az alábbiakban megosztom veletek a teljes üzenetet, ami remélem számotokra is épp olyan megható, mint számomra:

„Az elmúlt néhány hónapban sokat tanultam a fiammal. Tudjátok, 13 éves, 7. osztályos és magántanuló. Vagyis én tanítom őt otthon, én készítem fel az osztályozó vizsgákra már 2 éve.

Nehéz volt ez az elmúlt két év. Nem tudott egyedül tanulni, nagyon-nagyon zaklatottá tette a tanulás gondolata is. Amikor iskolába járt, minden második héten beteg volt. Éreztem, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, de nem tudtam megtalálni a jó irányt. Nem értettem, hogy mi lehet a gond. Annyira érzékeny volt mindenre… Sírt, csapkodott, amikor próbáltam segíteni, és a tankönyv egyetlen oldalát is több, mint egy óráig tartott átvenni vele.

Próbáltam visszaemlékezni, hol kezdődött, hol mentek félre a dolgok.

Volt egyszer egy kisfiú, aki élénken érdeklődött a világ iránt, és boldogan, örömmel kérdezte százszor is egy nap a bűvös szót: »De miért? Anya, miért?«

Aztán elkezdődött az iskola, csillogó szemekkel, vággyal a tudásra, a megismerésre. S valahogy a csillogó szemek fakulni kezdtek… 1. osztály év végére az én kisfiam reggel sírva könyörgött, hogy ne kelljen iskolába mennie. Az utolsó padban ült, és nem volt hajlandó kinyitni sem a füzetét, sem a könyvét. Hízni kezdett és lehetőleg minél nagyobb zsírréteggel igyekezett kizárni a feszültséget, frusztrációt és az üvöltöző tanítónénit a teréből.

Iskolát váltottunk. Sokszor. Éveken át szenvedtünk… a gyerek is, én is. Éreztem, hogy nem jól van. Hogy a napjai nagy részét ráerőltetik, ahol libaként próbálják belétömni a tudásnak nevezett adattömegeket, és próbál megfelelni, engedelmesen, és amikor néha elszakadt a cérna, akkor bebújt a tanári asztal alá, fejére húzta a pulóverét és sírt. Ötödikre eljutottunk oda, hogy több száz órát hiányzott betegség miatt… és akkor nagy levegőt vettem és ugrottam.

A szívemre hallgattam. Végigjártam a hivatalos utakat, és elértem, hogy magántanuló lehessen. Mivel egyedül tanulni nem tudott, tanulócsoportba nem tudtam vinni. Pénzem nem volt rá, hogy tanárt fogadjak mellé… a túlélést kellett biztosítani. Gondoltam, majd megússzuk valahogy a vizsgákat, majd túléljük valahogy ezeket az éveket.

Hozzá kell tennem, egy olyan gyerekről beszélünk, aki a tanulási nehézségeitől teljesen függetlenül már programozni tud a számítógépen, saját programokat ír, megjavítja a számítógépét és másokét is, és elképesztő tehetsége van az informatikához, amire magát képezte az Internetről videókkal.

Mégis, az általános iskolai tananyagban állandóan elakadt.

Először próbáltam úgy segíteni, hogy olvassuk együtt a tankönyvet, nézzük meg a szavakat, stb. stb. Rémálom volt… Órákig, napokig tartott egy-egy fejezet, és tudtam, ilyen módon nem tudunk felkészülni a vizsgákra, melyeket magántanulóként félévente le kell tennie. Tavaly még megúsztuk, értelmes a gyerek, valahogy átevickéltünk a nehezén. De most jött a hetedik osztály… óriási mennyiségű a tananyag, és én nem tudtam, hogyan fogjuk legyőzni ezt az akadályt.

Aztán egy napon a kezembe vettem a matek könyvet, és elolvastam belőle a fejezetet, amit meg kellett tanulnunk.

És elgondolkoztam, hogy ha félreteszem a tankönyvet, és én magam megpróbálom elmagyarázni neki az anyagot, akkor vajon hogyan tenném. Hol kezdeném.

A fejezet a síkidomokról szólt: kör, háromszög, négyzet, stb. szerkesztése. Hát nem vagyok egy nagy matekos. Szóval odaültettem magam mellé, és mondtam neki, hogy beszélgessünk egy kicsit a síkidomokról. Mondta, hogy jó, csak ő nem tudja, hogy az micsoda. Mi az a sík? És mi az idom? Elkezdtük visszafejteni a gombolyagot… és a síktól eljutottunk a térhez, az anyaghoz, az energiához és az időhöz. Addig nem hagytuk abba, amíg el nem értük a megértést ezekről. És amikor elértük, akkor visszatértünk a síkidomokhoz, és így már könnyebb volt megérteni őket. 1-2 óra múlva hirtelen könnyes lett a szeme, kérdeztem, mi a baj.

Erre ő rám nézett és annyit kérdezett:

»És ez csak ennyi? Ennyi? Ezért kellett nekem évekig szenvedni? Amikor ez ilyen egyszerű???«

Attól a naptól kezdve valami megváltozott. Még mindig nehéz volt rávenni a tanulásra, még mindig nagyon lassan haladtunk, de az érdeklődés egy apró szikrája visszatért belé. És talán belém is.

Stratégiát változtattam. Nem adtam oda neki többé a tankönyveket. Úgy dolgoztunk, hogy én magam elolvastam a fejezetet, majd átírtam. Megnéztem, hogy milyen szavakat, kifejezéseket kell tisztázni, hogy ő is megértse, milyen képeket kell megmutatni, és hogyan kell rendszerezni az adatokat, hogy valóban egymásra épüljenek, hogy egyszerű, érthető és tisztán követhető legyen a gondolatmenet. A földrajz anyagon már így mentünk végig. Egy 2 oldalas fejezetből 7-8 oldalas anyag lett, és ezt adtam neki oda, amikor elkészültem vele. Elkezdtünk gyorsulni.

Az elején iszonyatos mennyiségű szónak kellett tisztázni a jelentését, és megmagyarázni látszólag egyértelmű szavakat, mint az ÉGHAJLAT (mert annyira érzékeny volt, hogy elakadt még azon is, hogy miért HAJLAT…). (Azért, mert az éghajlatot alapvetően az határozza meg, hogy a napsugarak milyen szögben érik a Föld felszínét, mennyire »hajlanak el« a függőlegeshez képest amiatt, hogy a Föld gömb alakú 🙂). Szóval eleinte lassan haladtunk, mert nem csak ebben az anyagban voltak meg-nem-értések, hanem a korábbiakban is, így sokszor alsó tagozatos, vagy ötödikes információkhoz kellett visszamennünk. De megérte, mert ahogy haladtunk, észrevettem, hogy a hozzáállása változik az egész tanuláshoz. Egyre magabiztosabb lett. Megtanulta felismerni, ha nem ért valamit, és beazonosítani, hogy pontosan mit nem ért. Rájött, hogy KÉPES megérteni valamit, amit olvas, ha megérti a szavakat és az eredetüket is. RAGASZKODNI kezdett az eredetek tisztázásához, a képekhez…. és szép lassan felismerte, hogy mi a valódi tanulás. És a frusztráció, a feszültség egyre csökkent.

Én közben egy online programmal játékokat is gyártottam neki az átvett anyagokhoz… kvízjátékokat, mint a Legyen Ön is milliomos, memóriajátékokat, vaktérképeket és mindenféle játékot, amivel be tudta gyakorolni azt, amit már megértett.

Igen, ez rengeteg időt elvett. Munka mellett, főzés és házimunka mellett. Rendszeresen 6 órákat aludtam. De megérte. Amiatt érte meg, ami ma történt.

A fiam ma teljesen egyedül 2 óra alatt átvett egy kőkemény, 11 oldalas összefoglaló szöveget Magyarország történelméről, utána pedig további 2 órán át szótisztáztuk együtt az új anyag 8 oldalnyi szakkifejezéseit. Teljes fókusszal, magabiztosan tanulta az anyagot. Az a gyerek, aki korábban képtelen volt erre, akit még a közös tanulásra is nehéz volt rávenni.

Pénteken vizsgázik. Nem érdekelnek a jegyek. Egy dolog érdekel… sikerült rehabilitálni fél év kemény munkájával azt, ami 7 éven át félrement. Ma megkérdeztem tőle, hogy hogy érzi magát… történt-e valami? Mert úgy érzem, hogy jobban megy neki a tanulás. Mosolygott és azt mondta:

»Anya, megértettem, hogy mi a tanulás. Megértettem, hogy bármit meg tudok tanulni, ha teljesen megértem a szavakat. És köszönöm, hogy megcsináltad nekem ezeket az anyagokat, mert ezekből LEHET tanulni.«

Nem tudom elmondani nektek, hogy mit éreztem ekkor.

Egyrészt nagyon-nagyon hálás voltam L. Ron Hubbardnak azért, hogy olyan eszközöket adott a kezembe, amivel meg tudtam oldani a mi kis életünk egyik legnagyobb nehézségét. Másrészt nagyon, de nagyon fájt a gondolat, hogy valójában milyen pici a különbség egy tönkretett gyerek és egy boldog, okos, sugárzó gyerek között.

Hogy milyen egyszerű jól csinálni. És hogy hogyan veszítünk el generációkat, hogyan teszik tönkre a felnőttek a gyerekek gyermekkorát, álmait, reményeit egyszerűen csak azért, mert nem ismerik az egyszerű igazságot a tanulásról, a megértésről, a döntési szabadság fontosságáról.

Olyan egyszerű lenne pedig.

És arra is gondoltam, hogy ezek a tönkretett generációk, amikor felnőnek, tönkreteszik a társadalmat, a kultúrát, amit évezredeken át építettünk, mert a sok kényszerítésből és zűrzavarból adódó frusztráció miatt rombolnak, drogoznak, és képtelenek gondolkodni. És ha ez a világ megmenthető még, akkor az egyik létfontosságú projekt a gyerekek megmentése kell, hogy legyen. Mert a bennük okozott kár ekkor még sokkal könnyebben helyrehozható, mint felnőttkorban. Fájdalmasan egyszerű jól csinálni. És nagyon nehéz és fájdalmas rosszul csinálni. Én nem vagyok tanár, és még csak jó anyának sem gondolom magam, mert sokkal kevesebb időm jut rá, mint amennyit szeretnék vagy szükséges lenne.

De azokat az egyszerű alapelveket használva, amiket a tanulásról, a megértésről, a kommunikációról tanultam, mégiscsak sikerült eljutni oda, hogy elhittem, hogy a fiam rehabilitálható… és végül ő is elhitte magáról, hogy KÉPES a megértésre.

Én az elmúlt hónapokban értettem meg igazán a saját gyerekem szemébe nézve, hogy ha létezik megváltás, akkor az a valódi tudásban és megértésben van. Tanár, diák ugyanabban a csapdában vergődik. Egy koncepciójában, alapjaiban elrontott rendszer áldozatai. A legfontosabbat hagyták ki a rendszerből… a tanulás valódi örömét.

De vissza LEHET ezt adni. Van megoldás, csak használni kell.”

Mi köszönjük a levelet, s hogy rehabilitálni tudtátok a tanulást!

Annak, aki szeretne többet tudni L. Ron Hubbard említett módszeréről, annak a következő oldalt tudom ajánlani:

https://mszegyhaz.hu/eszkozok-az-elethez/

Írta: Kapronczai Enikő