Január 29-én a Szcientológia Egyház kápolnája idén is helyszínt adott az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért alapítvány által szervezett megemlékezésnek, melynek előadói ezúttal is rangos személyek voltak.

A rendezvényen történészek, egy holokauszt-túlélő, a szervező alapítvány vezetője és egy Raoul Wallenberg díjazott is megszólaltak, előadásukkal más és más nézőpontból világították meg a holokauszt szégyenteljes eseményeit.

A rendezvény kezdeteként Pethő Kincső színésznő Emlékezés mozdulatokkal c. táncát adta elő, megindító zongorakísérettel.

Az est házigazdája, Miklovicz Attila arról beszélt, hogy a holokausztra emlékezni kötelességünk, mert a borzalmait sem elfeledni, sem pedig megismételni nem szabad.

A Miskolci Egyetem történésze és docense előadásában a történelmi és politikai okokra világított rá, amely véleménye szerint már a ‘20-as évektől kezdve, a numerus clausus-törvény elfogadásával megkezdődött. Ez a törvény korlátozta a zsidó származású emberek egyetemre történő jelentkezését, és ezzel kezdetét vette a politikai antiszemitizmus, a közhangulat szítása és az általános gyűlöletkeltés. Tartalmas előadásában a korabeli törvényhozás, politika felelősségét mutatta be, mert véleménye szerint van útvonal a numerus clausustól a zsidótörvényeken át a holokausztban történő magyar szerepvállalásig.

Ehhez kapcsolódott egy holokauszt-szakértő történész előadása is. Véleménye szerint minden a szavakkal, a kirekesztéssel és a gyűlöletkeltéssel kezdődött. Ez a hosszú folyamat odáig jutott, hogy Darányi Kálmán korabeli miniszterelnök már zsidókérdésről beszélt, így a közvélemény lépésenként odáig lett manipulálva, hogy a zsidók irtásával kapcsolatban az már passzív, beletörődő vagy épp lelkes volt. Előadását azzal összegezte, hogy az emlékezés a múlt jelene, a jövő alapja. Csakis akkor lehetséges jövőt építeni, ha a múlttal szembenézünk. Véleménye szerint a gyűlölet medrében haladó társadalomnak nincs jövője.

A holokauszt-túlélő úr előadása rövid, de annál megdöbbentőbb volt. Ő mérnök nemzedékek sorát oktatta, számos rangos díj és kitüntetés tulajdonosa. Túlélőként életcélja a tájékoztatás lett, hogy a mai kor embere ne követhesse el ismét elődei hibáját.

Előadásában két kevéssé ismert és nem nagyon hangoztatott politikai tényt járt körbe. Elmondása szerint Hitler nem hívott bennünket a II. világháborúba, mi mindenáron és önként részt kívántunk venni benne. Ez a korabeli magyar politika felelőssége. Az, hogy 1944-ben 800 ezer magyar zsidót adtunk át a náciknak, tagadhatatlanul Horthy Miklós érdeme volt. Ez olyannyira igaz, hogy amikor Auschwitz jelezte, hogy a tábor megtelt, a magyar politika verte az asztalt, hogy még egy szerelvénynek el kell mennie.

A közvélemény és a lakosság némán tűrte mindezt, mert a fejmosás, a gyűlöletkeltés már 1920-tól elindult. Példaként Dániát, Bulgáriát, Lengyelországot, Romániát említette, ahol a lakosság nem tűrte némán, hogy a zsidókat vagonokban elvigyék, több helyütt fegyveres konfliktusok is voltak. Zárszavában Áder János köztársasági elnök gondolatát idézte: arra nincs bocsánat, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.

A következő előadó egy történész egyetemi docens volt, aki a menekítésekről és az ezzel kapcsolatos történelmi tényekről beszélt. A náci politika félelemkeltése fokozatos volt. Először csak korlátozások, megszorítások voltak, de később már azt hangoztatták, hogy a zsidóktól meg kell szabadulni. Ez a folyamat hazánkban párhuzamosan zajlott, jó példa erre a Magyar Zsidók Lapja újság nevének megváltoztatása Magyarországi Zsidók Lapjára, jelezvén, hogy a zsidók nem magyarok.

Bár a határokat lezárták, a  fasiszta vezetés még 1944-ben is hajlandó volt pénzért eltekinteni a deportálástól. Magyarországon 200 főt sikerült ilyen módon megmenekíteni, míg az érem másik oldalán ez állt: 52 nap alatt 437 ezer magyar zsidót deportáltak.

A hamis iratok gyártása hatalmas ütemben zajlott, de ezen papírok működőképessége igen kérdéses volt. A közhangulat átformálása miatt Magyarországon csak egyetlen fegyveres incidens volt a Teleki téren, amit emiatt kis Varsónak is említenek. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ennek ellenére számos nem zsidó vett részt hatékonyan a zsidók kimentésében.

Dobos János, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért alapítvány elnökének előadása még a jelen lévő történészeket is meglepte. Bár a történészek szerint a gyűlöletkeltés már a ‘20-as években megkezdődött, Dobos János rámutatott, hogy a náci ideológia gyökerei 1883-ig nyúlnak vissza. Ekkor dolgozta ki és tette közzé Francis Galton az eugenikát, ami az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. Ez a pusztító elméletet a század végére elterjedt a világon. Németországban fajelmélet néven vette át Ernst Rüdin pszichiáter, és az egyetemeken is tananyaggá vált. Hitler esetében fontos szerepet játszottak ezek a pszichiátriai tanítások. Ernst Rüdin szerint csak Hitler révén vált lehetővé, hogy a fajhigiéniát a gyakorlatba is átültessék. Az ideológiai testvériséget jól jelzi, hogy a pszichiáterek 40%-a csatlakozott az SS-hez. Nem közismert, de tény, hogy a haláltáborokban alkalmazott gyilkolás technológiáját valójában német pszichiátriai intézetekben fejlesztették ki. A pszichiáterek ugyanis előszeretettel gyilkolták meg elmebeteg pácienseiket a fajelméletre hivatkozva. 1940 folyamán 300 ezer elmegyógyintézeti pácienssel végeztek gázkamrában Németországban, különböző pszichiátriai intézetekben.

Majd egy rövid film következett, ami a „Pszichiáterek – Az emberek Hitler mögött” c. könyv keletkezésének körülményeit mutatja be. A könyv lerántja a leplet a náci ideológia pszichiátriai hátteréről, és részletesen mutatja be mindazokat a borzalmakat, amelyek a mai kor történelemkönyveiből kimaradtak. A könyv hatására Frank Schneider, a Német Pszichiátriai Társaság elnöke hivatalosan is beismerte a pszichiáterek bűneit és bocsánatot kért.

Dobos János további párhuzamokra hívta fel a figyelmet. A Délszláv háború mögött álló Jovan Rašković is pszichiáter volt, a fajelmélet szorgos híve. A nemrég életfogytiglani börtönt kapott Radovan Karadžić szintén pszichiáter volt, a cellájában elhunyt Slobodan Milošević pedig a páciense. Zárszavában hangsúlyozta, hogy nyitva kell tartanunk a szemünket azzal kapcsolatban, hogy honnan is erednek ezek a pusztító ideológiák.

Utoljára egy Raoul Wallenberg-díjazott kapott szót. A közönség egyetlen nesz nélkül hallgatta végig megindító előadását.

„Leginkább Radnóti Miklós verstöredéke illik ide: »Oly korban éltem én«” – kezdte meg beszédét.

A legjobban Dobos János előadása kavarta fel, mert véleménye szerint ezek voltak a tényleges előzmények, amelyekről eddig nem tudott. Bár mi már a következő nemzedék vagyunk, de az egyház nevében a bocsánatkérés elengedhetetlen, mert elfelejtették feltenni a kérdést, hogy mitől ember az ember. A bocsánatkérés feltétele a jövőnek. Ez egy alkalom arra, hogy valamilyen szent fogadalmat, ígéretet tegyünk, hogy emberek akarunk maradni. Beszédében hangsúlyozta, nem csupán a tettek voltak borzalmasak, de az is, amit nem tettünk meg, a közöny.

A közöny az egyház részéről szintén megágyazott a holokausztnak. De voltak olyan emberek is, akik nem hallgattak és nem voltak közönyösek. Párhuzamként a mai cigányság helyzetét említette és azt a társadalmi közönyt, ami ezt a kérdést körülveszi, mindezt egy közvélemény-kutatás adataival is alátámasztva.

Véleménye szerint a bocsánatkérés mellett jóvá kell tenni azt, amit elődeinktől örököltünk. Mélyen hisz abban, hogy tanultunk a múlt bűneiből. Zárszava így hangzott: „mindenkit kérek, hogy mondja el valakinek, amit ma megértett, belátott, amit ma elhatározott.”

Az est zárásaképp Miklovicz Attila az optimizmus fontosságát hangsúlyozta és azt a tényt, hogy mindig lehet valamit tenni. Megköszönte a részvételt az előadóknak és a közönségnek, meginvitálván őket arra, hogy még maradjanak és beszélgessenek.