Különböző elméletek léteznek arra, hogy a világ mibenlétének magyarázata az emberi gondolkodás története során milyen korszakokon át vezetett el a mai, a 21. századi állapothoz. Ennek egyfajta áttekintését kíséreljük meg ebben az írásban.

Nyilván számos megközelítés létezik a világról alkotott képünk változásának bemutatására, amelyek természetesen nem választhatóak el a gondolkodás és a tudomány előrehaladásától. Ezek közül a jelen írásban a neves francia filozófus August Comte (1798-1857) által megfogalmazott „három stádium törvénye” elv irányából közelítjük meg a témát, amely (időben is) közel áll James Frazer (1854-1941) skót néprajzkutató Az Aranyág című igen ismert művében megfogalmazott kulturális evolúciós felosztásához, amelyre később még kitérünk. Comte ismert elméletében a társadalmi fejlődést három fázisba: teológiai, metafizikai és pozitív korszakokba sorolta. Ennek rövid bemutatására a legalkalmasabb Ambrus Gergelyt idézni a Boros Gábor által főszerkesztett Filozófia című kötetéből:

„A teológiai korszak jellemzője a vallásos világértelmezés, amely az eseményeket istenekre és más természetfölötti lényekre hivatkozva magyarázza. Ebben a korszakban jutott el az ember a fetisizmustól [tárgyak, dolgok imádata] a politeizmuson [többistenhit] át a monoteizmusig [egyistenhit]. A metafizikai korszakban már nem hivatkoznak természetfeletti lényekre, de továbbra is a dolgok rejtett természetét próbálták feltárni, a jelenségek magyarázatában észlelhetetlen erők, minőségek szerepelnek. A pozitív korszakban ezzel szemben a jelenségeket nem próbálják mögöttes okokra visszavezetni, a pozitív szellemű tudomány nem próbálja megválaszolni a miért kérdéseket, felhagy a dolgok elvileg is megismerhetetlen, rejtett természetén való töprengéssel. Ehelyett a jelenségek univerzális összefüggéseit, szabályszerűségeit próbálja leírni.”

A metafizikai korszak pozitív korszakba való átalakulása, a miért jellegű metafizikai kérdések a pozitív tudomány szabályszerűségekre fókuszáló iránya Comte-nál talán már előfutára volt a nem sokkal ezután megjelenő, és az elméletek gyakorlati alkalmazhatóságára fókuszáló, pragmatikus irányzatoknak. A pragmatizmus, mint filozófiai irányzat azt hirdette, hogy egy elmélet igazságértékét leginkább az alkalmazhatósága, működőképessége határozza meg. Comte is tulajdonképpen megérkezett a pragmatikához, ám egy érdekes fordulatot vett saját vallásos rendszerének, az Emberiség Vallásának kidolgozásával és bejelentésével, amely miatt éles kritikákat is kapott. 

Comte felosztásához nagyon hasonlóan – talán éppen abból merítve – jelenítette meg Frazer a gondolkodás útjának „szőnyegét” a mágia fekete, a vallás vörös és a tudomány fehér szálaiból keveredő szövetként, amely a korokon áthaladva tart a feketéből vörösön keresztül a fehérbe, de a szálak színeinek váltakozó arányával. Mind Comte, mind Frazer elmélete annak kijelentését hordozza magában, hogy a kulturális fejlődéssel párhuzamosan a tudomány kiszorítja majd a „varázst” és mítoszt.

A 19. századi korszellem társadalmi megnyilvánulásai nyomán a 20. század elején a modern szociológia, vallásszociológia egyik atyja, Max Weber (1864-1920) meg is fogalmazta a világ varázstalanodásának (Entzauberung, Disenchantment) elméletét, amely fogalom alapos elemzése rámutat arra, hogy Weber szerint nem pusztán a társadalmi értelemben vett világiasodás (szekularizáció) történik, de az egyén a megküzdési stratégiáinak tekintetében is „varázstalanodik”. A téma egyik legjelentősebb kortárs kutatója, Hans Joas szerint miközben Weber mindössze 17 alkalommal használta ezt a kifejezést, aközben viszont több különféle értelemben.

Függetlenül attól, hogy végül melyik modell mellett törünk lándzsát, az kétségkívül kijelenthető, hogy a nyugati társadalmakban az állam-egyház szétválasztás elvével összhangban jelenleg az akadémikus világ- és embermagyarázatoknak, modelleknek megfigyelhető egyfajta társadalmi elsőbbsége a vallásos hagyományok modelljeivel szemben, még akkor is, ha az adott állam politikai berendezkedése valamely vallásos hagyományt preferál. 

Keith Yandell (1938-2020), nemrég elhunyt ismert vallásfilozófus egyik vallásfilozófiai összefoglaló könyve első kiadásának előszavát azzal az erőteljes kijelentéssel indítja, hogy a kortárs felsőoktatás/tudományos élet szekuláris („Contemporary academia is secular.”). Kijelentését úgy fejti ki, hogy napjainkban a különböző tudományterületeken folyó vitákban vagy a kutatások során bármilyen vallásos világnézet magyarázatként való felvetése szóba sem jöhet. Yandell szerint, bár ezzel szembe kell nézni, maguknak a vallásos világnézeteknek és a különféle egyéni és társadalmi jelenségeinek vizsgálata továbbra is indokolt lenne. 

Mindeközben a vallásos világ- és embermagyarázatok partvonalra szorítási kísérletének elmúlt másfél-két évszázada után napjainkban megfigyelhető egy olyan irányvonal is, amely éppen, hogy kritikát fogalmaz meg például az akadémiai filozófia eredményességével kapcsolatban, de megjelenik annak kérdése is, hogy a „varázsnak” vajon vissza kell-e térni a világba, és ha igen, milyen formában (Re- enchantment elmélet). Olyan jelentős kortárs filozófusok is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, mint Charles Taylor, aki egy tudományos interjúban kijelentette, hogy szerinte a varázs nem a mágikus erők vagy a kozmikus elrendezettség elképzeléseinek a visszatérését jelenti, hanem a pusztán fizikalista (az anyagi világ kizárólagosságát hirdető) magyarázatokon túlmutató felvetések általános kizárásától való tartózkodást, és a társadalomban meglévő vallásos jellegű világnézetekkel, magyarázatokkal, gyakorlatokkal, életvitellel szembeni elfogadó hozzáállást.

L.Ron Hubbard, a szcientológia alapítója általános és középiskolai tanulmányait abban korszakban végezte az Amerikai Egyesült Államokban, amelyet a pragmatizmus határozott meg, talán ezért is vált a szcientológia vallás ilyen mértékben gyakorlatiassá. Életrajzából következik igénye a tudományos megközelítésre is, hiszen természettudományos és mérnöki oktatásban is részesült, és ez meghatározta igényét, hogy precíz módszertant, valamint mérhető, és megismételhető eredményeket igyekezzen felmutatni elsőként az elme területén. Ahogy egy korábbi írásunkban már utaltunk rá, ez az igény, ez az „ötvözet” a szcientológia, mint vallás megjelenésével sem kopott ki a hubbardi hagyományból.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha valami ennyire gyakorlatias, vajon nevezhetjük-e egyáltalán vallásnak. A kortárs vallástudomány a szcientológia vallási mivoltát már nyilvánvalónak tekinti, de erről egy későbbi elemző írásban bővebb beszámoló készül. Itt –  csak a fentiekhez kapcsolódva – kiemelhető egy szempont. Ahogy Comte vagy Frazer állításaiból kiolvasható, a természetfeletti, magyarázatok vagy lények jelenléte önmagában vallásos megközelítést feltételez. Márpedig a szcientológia egyik alapvető tétele, hogy az ember alapvetően szellemi lény, aki az egyik fizikai testből a másikba „lép”, előző életek sokaságának emlékével együtt, és képes a testtől elkülönülni. Márpedig ez esetben – ha már Charles Taylort idéztük, hogy ezeket a magyarázatokat nem lenne szabad helyből elvetnünk – észlelnünk kell, hogy a tudomány is belátóbbá válik ennek realitásával, ahogy ebben a cikkben kifejtettük. 

(Ez az írás jelentős mértékben az Ütközéspontok X. gyűjteményes kötet, A vallásosság meghatározásának nehézségei című fejezetében foglaltakra épül.)